Szabadságon vagyok a fiammal. Ha elálmosodom, alszom délután. Ha az esik jól, egész nap játszunk.
Nem hajszolom magunkat „kötelező” programokkal. És teljesen békében vagyok azzal is, ha semmit nem nézünk meg a környék „kihagyhatatlan” látnivalói közül.
Hallgatok a belső hangomra. Azért vagyunk itt, hogy együtt legyünk – úgy, ahogyan az mindkettőnknek jól esik.
Nem sietünk, nem tervezünk túl.
Csak vagyunk – a fiammal, önmagammal, a pillanattal. Az életem egy korábbi szakaszában ez elképzelhetetlen lett volna. Folyton gondoskodóban üzemeltem, nehezemre esett kikapcsolni. Ma már képes vagyok engedélyt adni magamnak arra, hogy a szabadságomon azt csináljam, amit szeretnék.

Ez a fajta működés nem jött magától. Nem „elengedtem a múltat” és varázsütésre bekapcsolt az önmagamra figyelés. A belső gyógyító munka mellett, elindult egy kívülről befelé ható tanulási folyamat – ahol az hozta meg a változást, hogy elkezdtem másképp csinálni. Úgy is, hogy közben féltem. Úgy is, hogy szokatlan volt. Úgy is, hogy először nem volt jó érzés.

Mik vezettek idáig?

1. Kezdtem észrevenni, mi az, amit másokért csinálok

Ez akkor kezdődött, amikor a válásom után elkezdtem megkérdezni magamtól: Mi az, amit én szeretek abból, amit az elmúlt években csináltam?
Mi az, amit csak megszokásból, megfelelésből, mások igényei miatt teszek?

Felszabadító és örömteli volt rájönni, hogy mik okoznak örömöt igazán és tudni, hogy önmagamért, egyedül is jó bakancsot húzni, vagy magamnak is megéri valami finomat főzni, megteríteni, szép tányérból, pohárból, örömmel magamhoz venni, valami finomat.

2. Abbahagytam a várakozást másokra

Sokáig úgy voltam vele, hogy majd együtt csinálom valaki mással. Ha nem találok hozzá partnert, lemondok róla. Aztán eljött a pont, amikor azt mondtam: Ha nekem jó, akkor úgyis megcsinálom, ha egyedül vagyok benne.

Van, amiről kiderült, hogy nem szeretem egyedül. Például színházba menni megosztva az igazi. A koncert is szórakoztatóbb társaságban, de ha nagyon érdekel, és nem találok hozzá partnert, mindkét helyre el tudok menni egyedül is.

3. Elkezdtem barátkozni a gondolattal: az én igényem is fontos

Nem volt könnyű. De újra és újra emlékeztettem magam: Ami nekem jó, az számít. Akkor is, ha másnak nem fontos. Akkor is, ha nem értik.

Amikor az igényem nem ütközik máséval, néha még akkor is lebeszélem magam róla, ha épp nem vagyok jól. De mára már, legalább a fejemben tiszta, hogy az én igényem pontosan annyira fontos, mint bárki másé. És van már egy csomó saját élményem is arról, hogy amikor megengedtem magamnak valamit, ami jól esett, abból született valami jó: energia, inspiráció, feltöltődés – vagy épp az a bizonyos nyugodt jelenlét, amit annyira kerestem. Megtanítottam magam arra, hogy megéri magamba fektetni.

Ha valaki más és önmagam közt kell választani, az még mindig tud nehéz lenni. Még mindig megjelenik a gyomromban a feszültség, a gondolat a fejemben, vajon hogy fog reagálni, mit fog gondolni. De ma már gyakran ezzel a félelemmel is szembe tudok menni. Érzem, rosszul esik, de tudom magamat választani.

4. Apró lépések – amik nem mindig estek jól

Amikor először próbáltam máshogy, gyakran jött vele bűntudat, félelem, bénázás. Rosszul éreztem magam attól, amit másoknál természetesnek vettem – de magamnál nem volt magától értetődő. Félelmetes volt először egyedül külföldre indulni nyaralni. Nem segíteni, mikor megkért valaki, de nem értem rá, vagy fáradt voltam. Segítséget elfogadni.
És mégis mentem tovább, mert tudtam, hogy máshogyan szeretnék élni, mint idáig. Szabadabban, könnyedebben.

5. Többszöri próbálkozás – és a jó érzések elkezdtek megérkezni

Az elhatározás segített. Kitartottam akkor is, amikor még nem volt kényelmes. És egyszer csak történt valami:
Az új, amit magamért csináltam, elkezdett örömet hozni.

6. Elfogadtam a visszacsúszásokat is

Nem ment egyenesen. Voltak napok, amikor újra másokhoz hasonlítottam magam, vagy visszapottyantam a régi mintába. Volt, hogy egészen sokáig tartott. Főleg, mikor nem mentek jól a dolgok. De már nem maradtam ott. Mert tudtam: Van már egy új bázisom.
Az énképem részévé vált a tudás, képes vagyok magamat választani. Precedenst teremtettem, ami minden ismétléssel egyre természetesebbé válik.

Amire támaszkodom

Az egyik a döntés, hogy változtatni akarok.

A másik, az önmagammal való beszélgetés módja. Hogy elkezdtem figyelni arra, mikor kezdek magam ellen beszélni, és próbáltam máshogy – támogatóan, együttérzőn, elfogadón. Aki parentifikált gyermekként nőtt fel, ebben világbajnok. Az egyetlen új szokás, amit el kellett sajátítanom, hogy ezt magam felé is gyakoroljam.

A parentifikált működésben felnövőknek ez a fajta pihenés nem alap. Nem természetes. Tanulni kell.
De tanulható.
Nem baj, ha közben félsz.
Nem baj, ha bénázol.
Ha újra és újra megpróbálod, egyszer csak elkezdheted magadat választani. Akkor is, ha nem mindig sikerül.

Ráadásul ez az új minta később a többi életterületedet, kapcsolatataidat, nehezebb helyzeteidet is segít újrahuzalozni. Minden apró győzelem erősíti és egyre magabiztosabban, természetesebben tudod magadat választani.

Ma délután például aludtam egyet.
Mert fáradt voltam.
És nem kellett senkitől engedélyt kérnem hozzá.

Te mire szeretnél legközelebb engedélyt kapni magadtól?

Dönts és kísérletezz bátran! Ha egy kísérővel szívesebben vágsz bele, itt vagyok.

Ha szeretnél hasonló történetekről, felismerésekről és önmagadra hangolódásról olvasni, iratkozz fel a hírlevelemre vagy kövess Facebookon, LinkedInen.