Előfordul veled is, hogy a régi minták újra és újra előhívnak belőled egy fiatalabb, sérülékenyebb verziót? Amikor tudod fejjel, hogy mi történik, de a szíved mégis mást akar? Ez a történet arról szól, hogyan tanulok vigyázni a saját belső gyermekemre – és miért fontos ez mindannyiunk számára.
Puszilja persze, de nem király….
A sérült belső gyermekem időről időre bekopogtat, most épp csodavárással. Legtöbbször olyankor jön, amikor valaki, valami a gyermekkori hiányaimat aktiválja.
Néha gyorsan észreveszem, néha csak jóval később eszmélek.
De mikor tudok róla, akkor is nagyon fájdalmas és nehéz azt mondanom a vágyakozó belső gyermekemnek, hogy tudom Szívem, hogy nagyon szeretnéd, de ez mégsem lehetséges. Itt vagyok neked, megértem a csalódásodat, haragodat, fájdalmadat, megölellek, megszeretgetlek, vigyázok rád és tartalak, amíg elmúlik, de nem támogatlak benne, hogy beleragadj egy illúzióba.
Volt valaki, akit nagyon szerettem. Egy beteljesületlen párkapcsolati próbálkozásnak könyveli a racionális, valóság alapú felnőttem. Ő is vetett véget a kísérletnek. De a sérült gyermekem csalódása – ha nem is határoz meg -, még mindig megszólítható.
Időről időre meg is történik, hogy az említett exem táncba hívja a sérült kislányomat. Eleinte elmentem vele. Perdültem, fordultam, kifulladásig táncoltam vele, míg vérző sarokkal, szívvel és lélekkel újra szembesültem azzal, amiért anno elhagytam. Ha kifullad a táncolós kedve, otthagy a parketten. Nem visz haza, mert az már nem játék, felelősség.
Sok év telt el. Időről időre felbukkan és barátságnak álcázott kapcsolódást kínál. A felnőttem mindig tudja, hogy semmi mást nem akar, mint perdülni egyet-kettőt, mielőtt újra otthagy a tánctéren.
Mégis minden alkalommal megszólítja bennem a sérült kislányt, aki vágyna szeretett hercegnő lenni. De fogy a minta ereje.
Egyre gyorsabban veszem észre, hogy helyet cseréltünk a kormánynál. A felnőtt és a gyermek. Pedig a kislányom egyre okosabb. Egyre kedvesebb és bölcsebb válaszokkal leplezi ugyanazt a kívánságot. Legyen herceg a béka. Nem és nem akarja látni, hogy zöld, brekeg, a kő alatt lakik, és már számosszor megcsókolta, mégsem lett belőle királyfi.
Drága, kicsi, csodaváró gyermekem! Tanulom őt óvni, szeretni, megvigasztalni, megtanítani arra, hogy biztonságban van bennem, velem. Már nem kell kívül keresnie az elfogadást, a megerősítést, a védelmet, mert felnőttem és képes vagyok róla gondoskodni. Már nem kell beérnie azzal, ami jutott. Már nem kiszolgáltatott. Dönthet és választhat szabadon. Ha olyan színű, mint egy béka, úgy brekeg mint egy béka, úgy viselkedik, mint egy béka, akkor az béka. Nem királyfi.
Ha százszor megcsókoljuk, akkor is béka marad.
Picit fáj. Fantomfájás. Sajog a lehetett volna ábránd árnyéka. De ez minden. Már tudom nem véresre táncolni a lelkem. Már meg tudom ölelni a kicsi lányt és azt tudom neki mondani, gyere, játsszunk valami mást, ami örömöt szerez.
Nem tudom meggyógyul-e valaha teljesen. De azt igen, hogy napról napra jobban tudok rá vigyázni.
A gyógyulás nem arról szól, hogy egyszer majd „kész” leszel. Arról szól, hogy egyre gyorsabban felismered a mintákat, egyre kedvesebben fordulsz magadhoz, és egyre bölcsebben választasz.
A belső gyermekünk nem ellenségünk. Nem kell elhallgattatni vagy legyőzni. De felelősségünk, hogy mi, felnőttként vigyázzunk rá – ne pedig ő vezessen minket vissza olyan dinamikákba, amikből már kinőttünk.
Milyen helyzetekben veszed észre, hogy a te belső gyermeked veszi át az irányítást? Milyen régi minták térnek vissza újra és újra az életedben? És mi az, amit ma, ebben a pillanatban mondhatsz neki, hogy biztonságban van veled?
Oszd meg velem a gondolataidat a kommentekben, vagy ha úgy érzed, ez a téma rólad szól, írj – szívesen segítek eligazodni benne.
