Augusztus 16-a van. Délelőtt „vadászni” indultam – piac, pékség, élelmiszerbolt, drogéria –, és közben néhány apróságot ajándékba is beszereztem.
Az egyik üzletben azonban olyasmibe botlottam, amire nem számítottam: karácsonyi dekoráció.
Igen, a negyvenfokos nyár közepén, hóemberekkel és csillogó angyalokkal néztem farkasszemet. Döbbenten álltam meg. Nem először – októberben rendszeresen megtörténik –, de most valahogy még erősebben hatott.
Elgondolkodtam: hová rohanunk? Miért nem tudunk ott lenni abban, ami éppen van?
A várakozás ideje
Gyerekként a karácsonyi készülődés nálunk a bronzvasárnappal kezdődött, nagyjából négy héttel az ünnep előtt.
Emlékszem, milyen izgalmas volt, ahogy a város lassan fénybe öltözött, az üzletek megteltek ajándékokkal és csillogó díszekkel. Ahogy teltek a napok, nőtt bennünk a várakozás öröme – és minden a maga idejében érkezett.
Ez az élmény annyira mélyen belém égett, hogy felnőttként is igyekszem megteremteni: nem csak magát az ünnepet, hanem az oda vezető út megélését is.
Amikor a világ előreszalad
Az ünneplés jelentőségéről majd egyszer külön írok. Ma inkább arról, ami augusztus közepén, egy karácsonyi angyal láttán megütött: a világ tempója hajlamos megtorpedózni azt, ami most van.
A nyári hőségben kirakott karácsonyi dekoráció egyszerre volt abszurd és bosszantó. Siettetni akart valamit, aminek még messze nincs itt az ideje és elveszi a várakozás örömét, hiszen sokszor mire eljön az ünnep, belefáradsz.
Azt hiszem, azért érint meg minden évben ez a jelenség, mert én is hajlamos vagyok sietni. Rohanni, túllenni dolgokon, már a következő feladatra figyelni, miközben az előzőnek még a felénél sem tartok.
A választás pillanata
Az angyalok egy pillanatra felbosszantottak: „Ne már, hogy augusztusban kezdjék lerombolni a karácsonyi hangulatot!”
Aztán rájöttem: ezt a látványt használhatom emlékeztetőnek is.
Emlékeztetőnek arra, hogy ott legyek, ahol vagyok.
Hogy belelassuljak az augusztusi szombatomba.
Hogyha mára háztartási teendőket terveztem – amik nem különösebben romantikusak –, akkor is csinálhatom úgy, hogy benne vagyok. A mozdulatban. A teremtésben. A tevékenység örömében.
A belső kritikus és a fáradtság
Megfigyeltem, hogy sokszor nem is abban fáradok el, amit ténylegesen csinálok, hanem abban, amit közben a fejemben pörgetek.
Az aggodalmak listájában.
A még rám váró teendők sorolásában.
Vagy abban a belső, teljesítésre sarkalló hangban, ami gyakran mondogatja:
„Olyan lassú lettél mostanában…”
Ez a hang ismerős. Nem most tanultam.
Gyerekként folyton résen voltam: árgus szemekkel figyeltem mások szükségleteit, hogyan legyek hasznos, hogyan érdemeljem ki a szeretetet, hogyan ne jelentsek gondot.
Akkor ez biztonságot jelentett.
Felnőttként viszont sokszor épp emiatt nehéz megállni, lassítani, beleengedni magam a pillanatba – hiszen a régi tempó szerint mindig van valami, amit „még meg kell csinálni”.
A lakásomra tényleg ráférne egy alapos rendrakás. Főzni is szeretnék. Mégis úgy döntöttem: ma nem azt figyelem, mi mindenre nem marad időm, hanem azt, amit éppen csinálok.
A választás szabadsága
A karácsonyi angyalok augusztus közepén arra emlékeztettek, hogy ez a tempó már nem kötelező.
Dönthetek úgy, hogy nem sietek.
Nem az alapján mérem magam, hány feladatot pipáltam ki, hanem hogy mennyire voltam jelen közben.
Ez a jelenlét nem a körülményeken múlik.
Nem azon, mennyi a feladat, vagy hogy „ideje van-e” valaminek.
Hanem azon, hogy én hol vagyok közben – a fejemben, vagy itt, a pillanatban.
Te mennyit vagy a jelenben?
Mikor volt utoljára, hogy nem csak „letudtál” valamit, hanem valóban megélted?
És ha ma csak egy dolgot csinálnál úgy, hogy teljesen benne vagy – mi lenne az?
#jelenlét #lassítás #belsőmunka #többvagyminthiszed #sajátkép
