Elég régóta barátkozom magammal – a könnyebb és nehezebb részeimmel. Ismerős az az elkeserítő tapasztalás, amikor úgy érzem: már megint ugyanazokat a köröket futom. Mintha a kígyók és létrák társasjátékban újra a startmezőn állnék.
Ezen a héten beszélgettem valakivel a saját visszacsúszásáról, és közben egyszer csak magamra ismertem.
Ismerős volt a mocsár is. Az az érzés, amikor magába szippant a kétség, és semmi nem látszik abból, amit az elmúlt években magamba fektettem. Csak a tehetetlenség, a fáradtság, a szorongás.
A fény általában reggel érkezik.
A fényben valahogy könnyebb újra kapcsolódni ahhoz a felnőtt részemhez, aki már annyit tanult, aki évek munkájával épült belém. Ő odafordult a bennem reszkető gyerekhez, és azt mondta:
„Halihó. Nem vagy egyedül. Itt vagyok, és vigyázok rád.”
Gyerekként nem tanulhattam meg, mit jelent a biztonság.
Ott volt velem az anyám – fizikailag. De érzelmileg magamra maradtam. Olyan üzenettel nőttem fel, hogy nekem kell vigyázni arra is, aki elvileg a felnőtt. Így aztán ma, amikor baj van, elsőként a kisgyerek jelenik meg bennem: rettegő, tehetetlen, eszköztelen.
Sokan vagyunk, akik újra meg újra visszacsúszunk ebbe az élménybe.
És ha elég sötét van, tényleg úgy tűnik, mintha semmi nem változott volna. Mintha ugyanazt a nyomorult hátizsákot cipelnénk, amivel elindultunk. Mintha pont ugyanott lennénk, ahol évekkel ezelőtt.
De nem vagyunk.
A héten kimondtam egy kliensemnek – és magamnak is –, hogy ez nem ugyanaz a kör. A félelem ismerős. A gomb, amit benyomnak bennünk, talán sosem tűnik el teljesen.
De van két dolog, ami változik:
- Jártam már ezen az úton. Tudom, milyen érzés ez. És tudom azt is, hogy túljutottam már rajta.
- Ma már nem vagyok egyedül. Van egy bennem élő, stabilabb felnőtt, aki képes vigyázni rám. Aki emlékeztet: nem most történik. Nem valódi a veszély. Csak egy múltbeli emlék vetül a jelenre.
Amikor visszacsúszunk, soha nem a startmezőre érkezünk.
Csak az érzés annyira ismerős, hogy elhisszük, ugyanaz.
Pedig mindig egy kicsit feljebb vagyunk a spirálon.
Nekem ilyenkor segít egy döntés.
Eldöntöm, hogy a felnőtt részemet hívom elő. Hogy ő kérdezzen, ő gondoskodjon, ő emlékeztessen: nem kell tökéletesnek lennem, ahhoz, hogy érvényes legyek. Engedem, hogy emlékeztessen az összes megugrott helyzetre. Ami egy ehhez hasonló félelembő indult.
És segít az írás is.
Papírra engedem a haragot, a szélsőségeket, a félelmeket – mindazt, amit a belső gyermekem ki akar adni magából. Aztán amikor kifárad, csend lesz. És abban a csendben meghallja a bölcsebb részem hangját.
Ha benned is ott van a félelem, hogy mi van, ha valaki elolvassa, amit leírsz – égesd el. Tépj szét minden lapot. Dobd ki. De írd ki magadból, amíg el nem fogy.
Ez is számít. Ez is ösvény kifelé.
Mert nem ugyanaz vagy, mint tegnap, vagy egy hónapja, vagy öt éve.
És nem vagy egyedül.
Azért írtam, hogy emlékeztesselek erre.
