Azt hittem, belőled lesz valaki

Tegnap olyan emberekkel találkoztam, akikkel 9-11 éves koromig egy osztályba jártam, és akiket azóta nem láttam. A délután estébe nyúlt, engem pedig hajnalban kivetett az ágy – annyi gondolat motoszkált bennem.

A múlt tükrében

Két rám vonatkozó állítás velem maradt az estéből. Az egyik: „Te olyan okos voltál, azt hittem, belőled lesz valaki.” A másik: „Úgy emlékszem rád, hogy neked mindenről határozott véleményed volt, és mindig ki is fejtetted. Kemény voltál.”

Kisiskolás voltam voltam akkor. Egyáltalán nincs belső képem erről a kislányról. Csak ezek a mondatok – és a mai felnőtt énem, meg az út, amit azóta bejártam.

Fura volt ezeket hallani. Ma már nem érzem magam határozottnak, és nem is vagyok kemény. Ez utóbbiért sokat dolgoztam. Tudatosan, napról napra tanulom most is, milyen a női lágyság, a befogadó, inspiráló, bölcs minőség.

A látszat csapdája

Tegnap óta kavarog bennem a kérdés: eltékozoltam-e az életemet? Jól sáfárkodtam-e az okosságommal? A világ értékei szerint „senki” vagyok. Nincs nagy házam, karrierem, vastag bankszámlám. Átlagos, hétköznapi életet élek.

Ezen gondolkodva azt kell mondjam, hogy az én mostani életem produktuma valahogy én magam vagyok. Én, az egészséges felé alakuló segítői minőségem, az anyaságom – pontosabban annak metamorfózisa. Az a folyamat, ahogy a mérgező, fájdalmas szülői mintáimat átírtam, és jó anya lett belőlem. Olyan anya, akivel őszinte a kamasz fia, akit nem ciki nyilvánosan megölelni, aki tudja útjára engedni és támogatni az álmait ahelyett, hogy saját vágyait élné ki rajta, vagy a félelmei börtönébe zárná.

A lánc megszakítása

Vajon elég értékes-e az az élet, ami önmagam megmentéséről szól? Vajon elég értékes-e az az élet, amit 42 évesen kezdesz el magadért élni?

Kívülről nézve talán nem. De ha végig gondolom édesanyám példáját, az utat, amit női őseim nyomán elkezdtem járni, majd letértem róla – az számít. Nagyon is. Talán megszakadt a lánc: az önsorsrontás, az önszabotázs, a beteljesületlenség lánca.

A múlt

A múlt időnként felböfög fájdalmas, bántalmazó mondatokat. A legnagyobb bajom velük nem az, hogy azok. Hanem hogy akkor, amikor elhangzottak, nem kértem ki őket magamnak, nem húztam meg a határt.

Egyik ilyen mondat a volt férjemtől: „Ahhoz képest, hogy milyen elbaszott családból jöttél, egész normális vagy.”

Nos, ezért vagyok Valaki. Mert az életem azzal telik, hogy ne csak „egész normális” legyek, hanem egész… magam. Magam miatt, a fiam miatt, a barátaim miatt és amiatt a kis világ miatt, ahová elér a kezem.

Az újradefiniálás

Ma már egy ilyen mondat – „azt hittem belőled lesz valaki” – csak elgondolkodtat. Nem vált ki szégyent. Tiszta lélekkel tudom mondani: jól van ez így. Nagyon máshová jutottam, mint női felmenőim. És egészen másféle indulást adtam gyermekemnek.

Valaki vagyok. Valaki, aki a mintái ellenére minden nap tanulja önmagát választani. Hol sikerrel, hol nem. Elbukva, felállva, nem lemondva önmagáról.

Tudok együtt élni azzal, hogy ez valakik szerint kevés. Nem szégyellem, nem bánt, nem akarok bizonyítani. Tudom, hogy békésen elfér egymás mellett az ő világuk és az enyém.

Hálás vagyok a tegnapi mondatért. Lehetőséget adott rá, hogy újra átgondoljam: elég vagyok, és lehetek Valaki úgy is, hogy nem vagyok „senki”.