Múlt héten írtam az osztálytalálkozómról és a rám vonatkozó gondolatokról, amiket hazavittem. Az elsőt itt találod: https://lupkovicsedit.hu/nem-lettem-valaki/ A második a keménységről és a határozottságról szólt. Nem ez volt az első olyan mondat, ami azt tükrözte vissza, hogy mások kívülről valami egészen mást látnak belőlem, mint ami az én belső képem önmagamról. Ennek az egyik vetülete persze a súlyos önbizalomhiány, de most nem erről akarok írni, hanem a páncélokról.

A túlélés páncélja

Az erő és a sebezhetetlenség páncéljáról, amit magunkra húzunk azért, hogy ne tudjanak minket bántani. Az ebben a nehéz, hogy amikor elkezd kialakulni, fogalmunk sincs róla, hogy ez történik. Egyszerűen csak reagálunk valamire, ami történik velünk.

Nincs belső képem a kilenc éves önmagamról. De vannak emlékeim és történeteim olyan felelősségekről, amiket nem nekem kellett volna hordozni. Kilenc évesen, amikor a kishúgom született és anya kórházban volt, én gondoskodtam az öcsémről és a nevelőapámról – pedig volt felnőtt a háznál.

Kilenc éves koromra már rengeteget tudtam a felnőtt kötelességekről. Hat évesen én vittem oviba a két évvel fiatalabb öcsémet a forgalmas Keleti pályaudvartól a Köztársaság térig. Egyedül, két lámpás kereszteződésen át.

Kilenc évesen már régen megbeszéltek velem felnőtt dolgokat, már régen „nagy és okos” voltam, akire lehet számítani. Így nem csoda, ha úgy emlékeznek rám, mint aki határozott, véleménye van és elmondani sem fél.

A felnőtt én

Nincs belső képem a kislányról, aki voltam. Emlékem is alig. De tudom a felnőttemet, aki még ma is rengeteget gondolkodik, mielőtt megszólal valami nehéz témában. Aki mérlegel, árnyaltan lát, és aki sokszor gondolja azt, amikor kap egy kérdést, hogy hááát, az attól függ…

A magabiztosságom, keménységem, határozottságom a túlélő készletem része volt és azért működött akkor, mert gyerek voltam és reagáltam. Nem voltam képes látni is, mi az, ami történik.

Ma felnőttként viszont gyakran találkozom ennek a rettenthetetlenségnek a szomorú és nehéz részeivel. Ma már tudom, hogy cseppet sem vagyok rettenthetetlen. Persze időközben felfedeztem magamban a túlélőt, aki jónéhány nehéz helyzetből segített felállni, de időközben arra is rájöttem, hogy túlfoglalkoztatom ezt az igen hasznos részemet.

A magány börtöne

A belső hitrendszerem részévé vált, hogy egyedül vagyok, hogy nem számíthatok senkire, hogy erősnek kell lennem magam miatt és mindenki más miatt is, hogy nekem kell egyedül megoldanom – és képes is vagyok rá.

Szörnyen magányos sport ez.

És az benne a hihetetlenül paradox, hogy az ember mellé ehhez a szoftver mellé gyakran kap egy „people pleasing” programot is, ezért sok helyen kedvelik, felnéznek rá, hálásak neki – szóval egy nagyon komoly baráti és támogatói körben tud az ember végtelenül egyedül és magányosan lenni.

Az életem legnagyobb részében azt hittem, hogy az a barátság, hogy én adok. Még véletlenül se gondold, hogy a barátaim ne akartak volna adni nekem. Szó sincs erről. Adtak volna, ha tudok kérni, vagy elfogadni. Vagy ha egyáltalán sejtelmük lett volna róla, hogy szükségem van rá.

A Superwoman évtizedei

Évtizedekig voltam Superwoman. Mindenki hozzánk jött vendégségbe, az én fotelomban, vállamon, kezelőágyamon sírta ki magát, mindenre és mindenkire volt időm és energiám. Azt hiszem a férjem volt az egyetlen, aki látott a sötétségem óráiban. A többieknek nagyon hosszú ideig sejtelmük sem volt róla, hogy nekem van, lehet bármi bajom is.

Nem az ő hibájuk volt. Én közvetítettem magamról ezt a képet. És még azt is megkockáztatom, hogy hosszú ideig fogalmam sem volt róla. Mert közben a fejemben akartam kapcsolódni, barátkozni, megnyílni, beengedni. Rettenetesen csináltam is. És nagyon meg lettem volna bántva, ha valaki azt mondja, ez nem valódi, csak úgy teszek, mintha…

Egy dolgot nem vettem észre sokáig. Lubickoltam és éltem minden olyan időszakban, amikor jól voltam. Kapcsolódtam, örömmel adtam, nyitott voltam és éltem a közösséghez tartozást.

Viszont minden olyan pillanatban, amikor nehéz lett nekem valami, visszahúzódtam. Egyszerűen eldugtam, hogy bajom van, hogy küzdök, szenvedek. Ugyanúgy mosolyogtam, ugyanúgy rendelkezésre álltam, ha kellettem, de soha nem szóltam, hogy süllyedek, valaki fogja meg a kezem.

A kijózanító pillanat

Az egyik legkijózanítóbb mondatot csak pár évvel ezelőtt kaptam. Egy kedves barátom egy nyár esti borozgatós, grillezős, beszélgetős estén rám nézett a kerekre nyitott, áttetszően kék és ártatlan szemeivel és azt kérdezte döbbenten: „Te szoktál sz*rul lenni?”

Sosem fogom elfelejteni ezt a pillanatot. Akkor újra szembesültem vele, hogy én, aki azt hiszem, hogy már végtelenül transzparens és önazonos vagyok, még a barátaim elől is eldugom, ha nem vagyok jól.

Akkor újra be kellett nyitnom a hetedik szobába és megnézni, mi csücsül a sarkokban. Szembenézni azzal, hol csapom be magam és újragondolni, hol is tartok valójában a transzparenciában, önmagam felvállalásában.

A változás útján

Évekkel ezelőtt történt ez a beszélgetés. Azóta még jobban figyelek. Próbálok tudatosan nyitni, felvállalni, megmutatni a sebezhetőségemet, a nehéz pillanataimat azoknak, akikről most már nem csak tudom, de érzem is, hogy szeretnek.

De még mindig nehéz. Még mindig a bezárkózás, a mosolygós álarc, a visszahúzódás és a csönd a reflexszerű válaszom a nehézre. Még mindig bekapcsol a „mindent kibírok egyedül” automatizmusom, és még mindig kell idő, hogy eszembe jusson az a néhány ember, aki felé már ki tudom nyújtani a kezem, vagy akinek hagyom, hogy ő nyújtsa felém.

A másik oldal

Tegnap beszélgettem egy különleges emberrel, aki lenyűgöző utat járt be. Elismeréssel hallgattam, mi mindent tett hozzá a világhoz. Aztán az este egy pontján kiömlött a történet mögött húzódó fáradtság, az egyedüllét, az „elegem van abból, hogy erős vagyok” érzés…

Megérintett és megszólított. Annyira ismerős volt. Annyira emlékszem, milyen végtelenül magányos, fáradt, kiábrándult érzés tud lenni. Amikor az ember be meri vallani önmagának, hogy elegem van, elfáradtam, és igazából azt sem bánnám, ha vége lenne.

És persze ezek csak pillanatok, percek, mélységesen mély pontok, ahonnan kiránt bennünket a kötelességtudat, a szokás, az erő, amivel nap, mint nap működünk és megyünk tovább. Egyedül. Mert bírjuk.

Az üzenet

Azt szeretném elmondani mindenkinek, akinek ismerős ez az érzés, hogy nem vagytok egyedül! Nem kell egyedül lennetek. Az az erős, etikus, másokat támogató élet, amit éltek, garantáltan létrehozott körülöttetek egy hálót. A barátaitok alig várják, hogy egyszer ti kérjetek, hogy ti is kezdjetek el támaszkodni rájuk. Alig várják, hogy viszonozhassák azokat, amiket szinte észre sem véve osztottatok meg velük.

És ha nem a barátaidnak nyílnál, kérj segítséget idegentől, terapeutától, coachtól, lelki vezetőtől, bárkitől, akit a hited, a világnézeted, a lehetőséged megenged, de ne cipeld tovább egyedül.

Tudom, hogy mélységesen mélyen van beépülve az erő és a „meg tudom oldani egyedül” programja. De ha már ki tudtad mondani, hogy elfáradtam, elkezdhetsz barátkozni a gondolattal, hogy most, kivételesen ezzel nem egyedül fogsz megküzdeni.

A változás ajándékai

Mondok egy furcsát. Több lettem, mióta tudok kérni. Mióta meg tudom mutatni a sebezhetőségemet. Szorosabbak, táplálóbbak, melegebbek lettek a kapcsolataim. Több a szeretet az életemben, a szívemben.

És még valami. Van egy fiatal ember az életemben, akinek mintát tudok adni ezzel. A változással, amit ő is lát, és a gyakorlattal, ahogyan élek. A saját példámmal segítem a fiamat abban, hogy neki ne az élete felén kelljen szembesülnie azzal, hogy azért van egyedül, mert nem tud beengedni másokat.

Szeretném újra elmondani neked, hogy nem vagy egyedül! És nem leszel kevesebb vagy gyenge attól, hogy segítséget kérsz. Több leszel. Könnyebb, erősebb, szeretettebb.