Mi van akkor, ha soha nem tanultad meg megkérdezni magadtól: „Mit érzek most?”

Vannak kérdések, amik elsőre egyszerűnek tűnnek. Olyanok, amiket mindenki fel tud tenni magának. Legalábbis azt hinnénk. Pedig sokan vagyunk, akik felnőtt fejjel tanulunk csak meg önmagunktól kérdezni – vagy egyáltalán felismerni, hogy ezeket soha nem tettük fel magunknak. Mert nem volt mintánk rá. Mert akinek észre kellett volna vennie, hogy valami hiányzik, a saját nehéz helyzetével küszködött.

Sokáig fel sem merült bennem, hogy ezzel gond lenne – azt gondoltam, így működöm, ez vagyok én. Tizenkilenc évig éltem házasságban a „nem kérdezek magamtól” belső programja szerint. Ritkán tűnt fel.

Utólag persze látom a jeleket: elvétve volt különvéleményem, és ha volt is, még ritkábban álltam ki mellette. Nem a társam hibája volt ez, egyszerűen nem tanultam meg képviselni a saját hangomat. Nem tudtam kitartani mellette, ha ellenállással találkoztam.

Hogyan alakul ki ez a minta? Gyakran gyerekkorban, amikor túl korán kell érzelmileg felnőnünk. Amikor a saját igényeink helyett a szülő vagy a család igényeit kellett olvasnunk és kiszolgálnunk, megtanultuk figyelmen kívül hagyni a saját érzéseinket, vágyainkat. Szinte észrevétlenül váltunk saját magunk számára is láthatatlanná.

A válásomkor jött a sokk. Egyszer csak azt vettem észre, hogy nem tudom, amit az elmúlt tizenkilenc évben csináltam, azt én akartam, – vagy csak azért tettem, mert a férjem akarta. Fogalmam sem volt, mit szeretek. Elfelejtettem.

Nagyon ijesztő volt ezzel szembesülni. 42 évesen, amikor a legtöbben már pontosan tudják, kik is ők, én elkezdtem a nulláról. A legelső lépés az volt, hogy figyelni kezdtem. Kipróbáltam a dolgokat, amiket eddig is csináltam, és közben figyeltem magam: örömet okoz? Feszültséget gerjeszt? Van bennem jóleső kíváncsiság, öröm? Vagy csak megszokásból megyek el ugyanoda, teszem ugyanazt?

Milyen az, amikor valaki újra elkezd magára figyelni? Nálam ez konkrétan így nézett ki: Egy szombat délután a barátnőm meghívott egy kiállításra, amit korábban automatikusan elfogadtam volna. De most megálltam egy pillanatra és megkérdeztem magamtól: „Tényleg van kedvem ehhez most?” Éreztem, hogy a testem feszült, hogy fáradt vagyok, és inkább egyedül olvasnék otthon. És életemben először, kimondtam: „Köszönöm a meghívást, de ma inkább pihennem kell.” Kicsi, de számomra óriási lépés volt.

Nem volt gyors út. Sem könnyű. De idővel egyre többet tudtam érezni. Egyre több belső kérdés jelent meg. Egyre többször mertem megkérdezni magamtól: „Mit érzek most?” „Ez most nekem is jó?” „Biztos, hogy ezt én akarom, vagy valaki más igényeit teljesítem megint?”

Az önmagunkhoz vezető út gyakran nem látványos. Nem mindig hőstörténet. De ha őszinte kérdésekkel kezdődik, akkor igazi változáshoz vezethet.

A kérdések nem adnak válaszokat azonnal. Először csak azt tanítják meg, hogy egyáltalán figyelj. Magadra. Végre.

Ha ez a téma érint, vagy magadra ismersz benne, szívesen beszélgetek veled róla. Egy kérdőívet is készítettem, ami segít a gyerekkori szerepek felismerésében: https://lupkovicsedit.hu/felnott-cipoben-kerdoiv/