A „jókislány” szindróma árnyékában: Hogyan vezet a parentifikáció önmagunk elvesztéséhez?
Emlékszel, mikor utoljára prioritásként kezelted a saját igényeidet? Mikor mondtál nemet határozottan, lelkifurdalás nélkül? Mikor érezted úgy, hogy jogod van ahhoz, amit szeretnél?
Ha ezek a kérdések szíven ütnek, és nehéz rájuk válaszolni, vagy szorítani kezd tőlük a gyomrod, lehet, hogy te is a parentifikáció és a „jókislány szindróma” következményeivel küzdesz, ahogy egykor én is.
A tökéletes gyermek, aki soha nem volt gyermek
Korán megtanultam, hogy a „jó gyerek” címkét akkor érdemlem ki, ha:
- Mindig előre látom mások igényeit
- Soha nem okozok kellemetlenséget vagy problémát
- Megértem és elfogadom, ha az én igényeim háttérbe szorulnak
- Sosem vagyok túl hangos, túl követelőző vagy túl „sok”
- Mindig hálás vagyok azért, amit kapok, és sosem kérek többet
Úgy tűnt, ez a szerep biztonságot ad. Ha megfelelek az elvárásoknak, szeretni fognak. Ha gondoskodom másokról, értékes vagyok. De senki sem figyelmeztetett a következményekre.
Mit veszítünk el útközben?
A „jókislány” szindróma legfájdalmasabb következménye az, hogy elveszítjük a kapcsolatot önmagunkkal. A külső fókusz olyan erőssé válik, hogy szinte láthatatlanná tesszük saját magunkat – saját szemünkben is.
Nálam ez a következőképpen jelent meg:
- Idegen lettem saját magam számára. Fogalmam sem volt, mit szeretek, mit akarok, mik az igényeim. Minden döntés előtt mások véleményét és igényeit vizsgáltam, és csak másodlagos szempont volt (ha egyáltalán szempont volt), hogy én mit szeretnék.
- Állandó lelkiismeret-furdalás kísért. Ha bármikor a saját igényemet helyeztem előtérbe, azonnal egy kellemetlen szorítás a gyomromban.
- Harag és határok nélkül éltem. Mivel a „jó kislányok nem haragszanak”, a jogos dühömet és frusztrációmat elfojtottam. Konfliktushelyzetben azonnal a másik fél megértésére és felmentésére használtam az empátiámat, ahelyett, hogy kiálltam volna magamért.
- Folyamatos fáradtság és kimerültség. Mivel sosem töltődtem fel igazán, állandóan „üres tankon” működtem. A mások iránti felelősségérzet olyan súlyként nehezedett rám, amit nem igazán tudtam letenni.
Az úton a gyógyulás felé
A változás azzal kezdődött, hogy felismertem: nem vagyok felelős mindenki boldogságáért. Sőt, elsődleges felelősségem saját magam iránt van.
Íme néhány felismerés és eszköz, ami segített kilépni a „jókislány” szerepből:
1. Az önismeret elengedhetetlen Először is meg kellett ismernem a saját igényeimet. Kezdetben ez olyan volt, mintha egy idegen nyelvet tanulnék. „Mit szeretnék én valójában?” Ez a kérdés hosszú ideig zavarba ejtő volt és sokáig tartott megtanulni, hogy rendszeresen feltegyem magamnak. Főleg, ha hozzám közelállók igényeivel ütközött az enyém.
2. A határok nem bántanak, hanem védenek A határok nem önzőségből származnak. Épp ellenkezőleg: a határok biztosítják, hogy valódi kapcsolódásra legyünk képesek. Ha folyamatosan feláldozzuk magunkat, az nem szeretet, hanem egy manipulatív tánc.
3. A harag jelzés, nem ellenség A harag nem rossz érzelem. Jelzés, hogy valami fontos számunkra, és valaki vagy valami veszélyezteti azt. Megtanultam, hogy a harag kifejezése nem azonos az agresszióval.
4. Az egyenrangúság tanulható Mások igényei nem fontosabbak az enyémnél, és az én igényeim sem fontosabbak másokénál. Ezt a fajta egyenrangúságot még mindig tanulom, de már tudom, hogy lehetséges.
Hogyan tovább?
A parentifikáció okozta mintázatok idővel automatikussá válnak, és felnőttként is befolyásolják működésünket. A jó hír az, hogy felismerhetőek és megváltoztathatóak.
Ha magadra ismertél ebben az írásban, tudd: nem vagy egyedül ezzel a tapasztalattal. A „jókislány” szindróma nem csak néhányunkat érint – generációk hordozzák magukban.
A változás első lépése a tudatosság. Ha felismerjük a mintázatokat, már elkezdhetjük átírni azokat.
Kérdezd meg magadtól:
- Képes vagyok-e azonosítani a saját szükségleteimet?
- Merek-e nemet mondani akkor is, ha ez konfliktushoz vezethet?
- Tudom-e megfelelően kifejezni a haragomat?
- Érzek-e lelkiismeret-furdalást, ha magamra fordítok időt és energiát?
Ezekre a kérdésekre őszintén válaszolva már elindultál a gyógyulás útján.
Emlékezz: a valódi gondoskodás önmagunkkal kezdődik. Nem önzőség ez, hanem az egyetlen fenntartható módja annak, hogy valóban jelen lehessünk saját életünkben és kapcsolatainkban.
Soha nem késő újradefiniálni, mit jelent „jónak” lenni – immár nem mások, hanem önmagunk számára is.
Ha szeretnéd felmérni, mennyire érintenek a parentifikáció okozta mintázatok, kattints https://lupkovicsedit.hu/felnott-cipoben-kerdoiv/ , hogy kitölthesd a kérdőívemet. Coachként segítek megérteni ezeket a mintákat, és támogatlak abban, hogy felszabadultan, önmagadat ismerve és tisztelve élhess.
