Amikor szóba kerül a foglalkozásom és kiderül, hogy coach vagyok, gyakran legyintenek, és megkapom: „Te is? Ma már mindenki coach!”
Tökéletesen megértem. Számtalan dologra ragadt rá ez a címke, aminek igazából semmi köze a coachinghoz. Ráadásul végtelenül nehéz is megfogalmazni, hogy mi is ez az egész, amíg egyszer csak alanya nem leszel.
Életem első coacha Barnóczki Annamária volt. Embertpróbáló helyzetben kaptam a vezetőimtől Annamarit segítségnek. Azt már az első pillanatban éreztem, hogy jó kezekben vagyok, de kellett egy kis idő, amíg ráéreztem a coaching valódi ízére.
Nekem az a tapasztalatom, hogy a legtöbben tanácsadásra vagyunk összerakva. Meghallgatjuk egymást – jó esetben – valamit megértünk a saját tapasztalatainkon, szűrőinken átengedve, és azonnal elkezdjük jó szándékú ötletekkel bombázni a másikat.
A saját megélésem ezzel kapcsolatban folyton az volt, hogy érzem a jó szándékot, de valahogy nem tudok mit kezdeni az ötletekkel, mert a másik nem érti, mi van bennem igazából és valahogy nem vagyok vele előrébb. A paradoxon az, hogy mikor Annamarival először leültünk dolgozni, azt vártam tőle, hogy mondja meg, mit csináljak. Adjon tanácsot. Az egy dolog, hogy amúgy valószínűleg tudott volna adni, mert hihetetlen érzékenységgel és bölcsességgel látja a világot, de soha nem adott. Pedig eszküszöm, kértem is.
Helyette viszont kérdezett. Megkérdőjelezte, vagy néha egyszerűen csak hangosan elismételte azt, amit mondtam és az ő szájából valahogy máshogy hangzott. Vagy ugyanúgy, de hangosan, általa kimondva nyilvánvaló hülyeségnek tűnt, a fejemben szilárd igazságként álló, idejétmúlt gondolat.
Megtanított arra, hogy figyeljek és bízzak magamban. Amikor leült velem szemben és addig segített a saját gondolataimhoz, érzéseimhez, érvényes és elavult paradigmáimhoz, ismétlődő, kényelmetlen, vagy hasznos mintáimhoz hozzáférni, kitisztázni, amíg ki nem jött a számon annak a helyzetnek a megoldása, vagy a következő előre vivő lépés. Kisebb-nagyobb „homlokra csapásokon” keresztül. Biztos volt már ilyen veled is. Mikor bolyongsz egy kukksötét lakásban és valaki feloltja a villanyt. Egyszerre mindent látsz.
Mindig is vizsgálódó, önreflektív alkat voltam. Egészen kicsi korom óta szenvedélyesen izgat, hogy működnek az emberek és az egész vizsgálódást magamon kezdtem. Ettől függetlenül a közös munka eleje nehéz volt. Nehéz volt elengedni azt a várakozásomat, hogy itt ül egy szemmel láthatóan bölcs, érett és fantasztikus ember, aki nem és nem hajlandó nekem tálcán kínálni a megoldást. Viszont minden erejével, figyelmével, tudásával és tapasztalatával azon van, hogy támogasson a sajátom megtalálásában. Ez iszonyatosan munkás dolog. És az elején nem is érted. Hát azért mentél hozzá, mert el vagy akadva. Milyen már az, hogy „tőled kérdezgeti” mit gondolsz, érzel, mid van, amit használhatsz, mit próbálnál ki, amitől megoldódik a helyzet…
Ha tudnám, nem ülnék itt! Nem igaz?
És nem! Mert amikor belátjuk, hogy a „fehér szakállú guru”, vagy az „egyszerű coach” a másik oldalon nem fogja megmondani, nem veszi át a megoldás terhét és felelősségét, dönthetünk úgy, hogy kezünkbe vesszük a kormányt és elkezdünk befelé kutakodni. Mit gondolok, mit érzek, milyen mondatok mennek a fejemben… Enyémek-e, igazak-e, mit lehet főzni belőlük, belőlem?
Amikor eldöntöd, hogy összeszeded a benned lévő összes bátorságmorzsát és elhagyod a komfortzónádat. Kipróbálsz egy új gondolatot, érzést, viselkedést, amit addig soha. Mert azt mondta a hang a fejedben, hogy ilyet normális ember nem csinál, vagy nem illik, vagy veszélyes, mert ha kiadod magad sebezhető leszel… Azért lettem coach, mert Annamari segítségével megtapasztaltam milyen felszabadító és inspiráló ereje van egy jó coach-csal végzett munkának.
Amikor a segítségével te leszel több. Amikor egyszerűen meglátod, hogy mennyi minden lakik benned, amit eddig észre sem vettél. Mennyi eszközöd van abban a helyzetben is, amiben totál eszköztelennek érezted magad. Az egy dolog, hogy elkezded megoldani. De szerintem nem ez a legjobb! Hanem az, hogy amit eközben megtanultál magadról, hogy igenis képes vagy, az veled marad. Holnap, holnapután és a következő kihívásnál is.
Észrevétlenül elkezdesz újabb és újabb területeket meghódítani, visszavenni az életedből.
Egyszer volt egy csoportvezető ügyfelem, akivel a delegálás témáján dolgoztunk. Elképesztően nehéz volt kiadnia a kezéből azt, amihez ő értett a legjobban, és amin az önbecsülése alapult. A coaching végén, mikor összegeztünk, megkérdeztem tőle, mi volt a legfontosabb, amit a coaching adott neki. Ezt válaszolta: Szabadságot. Szabadságot abban, hogy nem mindent neki kell egyedül megoldania.
Azt hiszem ez egy jó esszenciája annak, amit a coachingban csinálunk. A szabadság. A döntés szabadsága, az önelfogadás szabadsága, a hibázás szabadsága, a nem mondás szabadsága és még ezer féle szabadság, amivel most nem rendelkezel, ezért beszorulva érzed magad, korlátoz a munkádban, a haladásodban, a kapcsolataidban.
Azért lettem coach, mert szeretném, ha minél többen megtalálnák azt a belső erőt, amivel alakítói, és nem elszenvedői lesznek az életüknek.
Ha neked is van olyan témád, amiben szeretnéd megtalálni ezt a szabadságot, vedd fel velem a kapcsolatot!