Azért szeretek a KKV szektorban működni, mert ott nagyon gyorsan elkezd látszani a változás, ha dolgozni kezdünk rajta. Mindegy, hogy a folyamatokon, a vezetői eszköztáron, vagy az attitűdökön, viszonylag hamar érzékelhető lesz. Ez szerintem egy nagyon előnyös tulajdonsága a kisebb szervezeteknek. A kapcsolatok szorosabbak, személyesek, a vezetők hatóköre gyorsan elér a cég minden pontjára. Van viszont ennek egy olyan árnyoldala, amivel gyakran találkozom vezetőket támogatva. Az a hátrány, hogy amikor valakitől már tényleg nagyon fontos lenne megválni, mégsem teszik meg.
Szerintem ez a helyzet mindenfajta szervezeti méretben kemény téma. Elküldeni valakit, aki nem dolgozik elég jól, lehúzza a többieket, kilóg a csapatból, vagy bármilyen más okból, ami tarthatatlanná teszi a helyzetet, mindig emberpróbáló. Mindkét oldalon.
A KKV-ban viszont sokszor látom, hogy már mindenki tudja, hogy meg kellene lépni, de valahogy senkit nem visz rá a lélek, csak vonszoljuk magunkkal, mert mégiscsak a „mi kutyánk kölyke”. Megkedveltük, ismerjük a történetét, egy közülünk. Hogy a csudába tudnánk hidegvérrel kitenni az utcára? Holmi gazdasági okból? Ami elsőre amúgy nem is néz ki gazdaságinak. Pedig ha nem „húz” rendesen, a csapatnak lesz több dolga. Hosszú távon a potyautas cipelése vezethet ahhoz, hogy olyat veszítesz el, akiért tényleg kár, mert betelik nála a pohár, hogy folyton más helyett melózik. Ez nem csak azért gazdasági, mert ölhetsz pénzt a toborzásba, beillesztésbe, betanításba, hanem azért is, mert elvesztettél valakit, aki már készen volt és minden nap értéket teremtett. Minimum egy év, mire az új kolléga utoléri, vagy több. Nehéz pontosan számosítani a negatív hozzáállást, a többieknél jelentősen lassabb munkavégzési tempót, a kezdeményező készség, felelősségvállalás hiányát, de a fenti levezetés alapján könnyen belátható, hogy a végén mégiscsak annál rosszabbul járunk, minél tovább halogatunk.
Az ilyen helyzetben legtöbbször a nehézségét látjuk, és abba ritkán gondolunk bele, hogy nem csak a csapatnak, de az egyénnek is esélyt adunk a pozitív változásra, ha felborítjuk az egészségtelen status quot, akár azzal, hogy megválunk tőle.
A vezetői munkám során én is folytattam ilyen beszélgetéseket és küldtem el kollégákat is, egyébként jórészt olyanokat, akiket rosszul választottam ki. Ebből volt mindenféle előjelű, de az egyik ilyen esetet szeretném megosztani, mert ez talán a legtanulságosabb és legépítőbb elküldős történetem. Volt egyszer egy meglehetősen fiatal munkatársam, mindössze néhány évnyi tapasztalattal, aki pályamódosítóként – ma már inkább az mondanám útkeresőként – érkezett a csapatba, ajánlással. Mind imádtuk. Hihetetlenül gyorsan beletanult, elképesztően hatékony volt, illeszkedett a társaságba és még a humora is pezsdítő volt. Igazi egyéniség, akiről öt perc után azt éreztük, hogy mindig is hozzánk tartozott. Igen ám, csakhogy elképesztően lusta volt. Előfordult, hogy délig egyetlen szalmaszálat nem tett keresztbe, ami elég szembetűnő volt amiatt, hogy egyszerűen mérhető és naplózott tevékenységet kellett volna végeznie.
Bevallom, egy darabig nézegettem. Illetve elnézegettem. Mert annyira kedveltük. De egy nap – még a próbaideje alatt – leültem vele beszélgetni. Szeretem magam kedvesnek és finomnak gondolni, de tény, hogyha úgy hozza az élet nagy hatású mondatokkal tudok konfrontálódni. Négyszemközt bárkinek elmesélem, de írásba nem adnám, hogy szó szerint mit mondtam neki, de a lényege az volt, hogy visszajeleztem mi a gondom, felajánlottam neki még egy esélyt, hogy összeszedje magát. Azzal a feltétellel, hogyha úgy dönt, maradni szeretne és beáll a szántásba, az első napon, amikor visszatér a potyautas rutinhoz, kirúgom. A kolléga pár percig nem szólalt meg, majd valami ilyesmit válaszolt: Amiket elmondtál, annak a nagy részével tisztában voltam. Néha mondták is. De senki nem volt ennyire őszinte és direkt. Nem esett jól, de nagyon kellett most ez a pofon és köszönöm. Hazaviszem, átgondolom.
Így történt. Hagytam neki erre néhány napot. Mikor legközelebb leültünk, azt mondta, úgy érzi, hogy nincs benne annyi, hogy tudja hozni azt, amit várok, és amit a csapat színvonala is megkövetel. Elmondhatatlanul becsültem ezért. Nem lehetett könnyű beismerni magának sem. Még nehezebb lehetett kimondani nekem. De ő emelt fővel, a saját döntéséből köszönt el. Valahányszor arra járt, beugrott és kölcsönösen örültünk egymásnak. És ami ennél még sokkal jobb, tovább keresgélt és végül kikötött egy olyan szakmában, amiben megtalálta a helyét. Lehet, hogy előbb-utóbb enélkül is megtörtént volna, de így időt, energiát spóroltunk magunknak, megőriztük az arcunkat és a jó kapcsolatot is.
Nem szerettem embereket elküldeni, de néha muszáj volt. És ahogy arról már korábban írtam a blogban, ezek miatt döntöttem úgy, hogy bevonom a PXT tesztet a kiválasztási folyamatomba. Ha te is inkább előre szeretnél okos lenni, nem utóbb elküldeni valakit, írj nekem!